A Sors útjai-1.fejezet

-Nem jó,Ryan,magasabbra emeld!Még egyszer,gyerünk!-mondata Ms.Marshall.

Mi félre álltunk,amíg Ryant,az új fiút tanítja be a koreográfiánkra.Mi már két hónapja gyakorlunk,de Ryan csak múlthéten jött a mi sulinkba San Francisco-ból.

Én Bellatrix Wallendorf vagyok,17 éves,és jelenleg a Maryland-i Művészeti Iskolában tanulok tánc szakon.Anyu most várja a kistestvéremet,de fogalmam sincs hogy fiú vagy lány lesz-e,mert Apuval úgy döntöttek,hogy meglepetést szeretnének.

Mobil csörgés.Ez az enyém,csak akkor hívnának ilyenkor,ha valami fontos dolog történt.Gyorsan kikaptam a táskámból a telefont és a fülemhez emeltem.

-Igen?-szóltam bele.

-Szia,Bellatrix,én vagyok,Apu-szólt bele nagyon ideges hangon Apu.-Gyere be a kórházba,most viszik anyádat,elfojt a magzatvíz.

-Rögtön indulok.Sietek ahogy tudok,csak nyugi!Szeretlek Apu!-mondtam és letettem a telefont,majd abban a pillanatban magamra kaptam a szoknyámat,a csizmát és a pulcsimat,miközben magyarázkodtam.

-Mennem kell,Anyunál beindult a szülés.Viszlát,Ms.Marshall,sziasztok!-mondtam,amíg a kabátomat és a táskámat is magamra kanyarítottam.

-Üdvözlöm anyukádat-mondta Ms.Marshall.

Kivágtattam az épületből,bepattantam a kocsimba,és amilyen gyorsan csak tudtam,a kórházhoz hajtottam.A mentő is épp akkor futott be,hisz a házunk jóval arrébb van.Gyorsan oda szaladtam.

-Anyu-kiáltottam fel,ahogy kiemelték a mentőautóból.

-Szia,Trixy!-mosolygott rám Anyu.-Na,most döntsd még el gyorsan,Edward vagy Edwardina?Auu!...Azt hiszem Edward lesz!

-Rendben,Hilary,akkor Edward.Legalább meglesz anyád kívánsága-mondta Apu,amíg megfogta Anyu egyik kezét,míg én a másik oldalon a másikat.

Egyre gyorsabban tolták az ápolók,be egy kórterembe,amíg befutott Anyu nőgyógyásza is.

-Mikor folyt el a magzatvíz?-kérdezte a doktor.

-Úgy tizenöt-húsz perce-mondta Apu,de le nem vette Anyu arcáról a szemeit.

-Rendben,akkor itt az ideje.Teljesen kitágult-mondta,amíg levette a gumikesztyűjét.

Anyu egyre jobban zihált,és a szeme is megtelt könnyel.Azt se tudtam,mit tegyek,pedig már ezerszer lejátszottam magamban a helyzetet,de ez teljesen más volt.

-Trixy,drágám-mondta Anyu,de a hangja rekedtes volt.

-Itt vagyok Anyu-mondtam és végigsimítottam az arcán.

-Kicsim,vigyázz apádra és a testvéredre,kérlek!-mondta és megszorította a kezemet.

-Miért mondod ezt Anyu?Nem lesz semmi gond,egy hét és otthon leszünk mind a négyen-mondtam,de akaratom ellenére kicsordult egy könnycsepp a szememből.

-Csak egy megérzés,drágám,de kérlek ígérd meg,hogy bármi lesz,vigyázol ráj...Ahh-sikított fel,és egyre több könnycsepp hagyta el mindhármunk szemét.

Láttam Apun,hogy nem tud mit mondani,de folyamatosan simogatta Anyu kézfejét.Az ápolók újra elkezdték gurítani,de most a műtők felé.Futottam az ágy mellett,még mindig Anyu kezét szorongatva.

-Ígérd meg,Trixy!-kérlelt Anyu.

-Ígérem-mondtam csak hogy megnyugodjon.-Szeretlek,Anyu,nagyon!

-Nem jöhetnek be!-mondta az egyik nővér,így kénytelen voltam elengedni Anyu kezét,míg Apu még megcsókolta,és ő is lassított.

-Nem lesz baj-mondtam Apunak,de nem hittem el még én magam se.

Elfogott egy baljós érzés,ami nyilván már korábban Anyut is.Még sose láttam így viselkedni.Teljesen könyörgő lett a hangja,mintha attól félne,többé egyikünket se látna.Ekkor még nem sejtettem,mennyire igaza volt.

Csak telt az idő,de senki nem mondott nekünk egy szót sem.Ahányszor kijött egy ápoló,nem mondott semmit,de mindig egy újabb ápolóval vagy épp orvossal tért vissza a műtőbe.Már nagyon ideges voltam,amikor babasírásra lettem figyelmes Anyu sikításai mellett.Már kezdett csöndesedni a kórház,kint már besötétedett.Ekkor jött meg Apu jó barátja,Sam bácsi.

-Na mi van?Mit mondanak?Még mindig bent vannak?-zúdította ránk a kérdéseit.

-Nem mondanak nekünk egy szót sem,pedig már órák óta bent vannak.Nem tudom mi történhetett-mondta Apu.Sam bácsi vállon veregette.

Ránéztem az órára,legalább milliomodszorra,mióta itt vagyunk.

-Pontosabban négy órája vannak bent-mondtam elhaló hangon.

Ekkor kilépett az orvos.

-Mr.Wallendorf-mondta,amíg hozzánk sétált.

Azonnal felpattantunk ülőhelyzetünkből.

-Egészséges kislánya született-mondta az orvos,de a hangja túl hivatalos volt.

-De?-kérdeztem remegve.

-Mrs.Wallendorf...Az agyában megpattant egy ér a szülés közbeni erőlködésben.Sajnálom,de nem tudtunk rajta segíteni,életét vesztette.Részvétem.

Fel sem fogtam másodpercekig,amit mondott.Majd mikor tudatosult,nekidőltem a falnak és lecsúsztam ülőhelyzetbe,amíg a könnyeim megállíthatatlanul peregni kezdtek.

-Nem,nem az nem lehet,teljesen egészséges volt,nem volt semmi baj az agyával,ő nem...-az utolsó szavakat mar üvöltötte Apu,miközben az ő arcát is könnyek áztatták.

Hát igaza volt Anyunak,ezért kérte,hogy vigyázzak rájuk,bármi történne.De miért most?Miért ő?Hisz oly fiatal volt még.Annyira örült,mikor megtudta,hogy gyereket vár.Erre elveszik tőle ezt az örömet.

-Miért pont őt,Istenem,miért?-zokogtam.