Halihó!

Sziasztok,Nikki vagyok,az oldal társszerkesztője.
Van néhány rossz hírem:nem tudom,hogy Phoenix hova tűnt el egyik pillanatról a másikra.Nem tudok róla semmit sem.Valamint nem tudok belépni az ő irányítópultjához,ahonnan az oldalt eddig szerkesztettem,hiszen Phoenix csupán a történetet írta,én pedig a designnal foglalkoztam.
Tisztában vagyok vele,hogy már régen került fel friss,de további türelmeteket kérném,amíg bármi eldől/kiderül.Nekem is rengeteg kérés érkezett Phoenixtől a blog szerkesztésével kapcsolatban,de máig nem igazán értem rá,és kb.2-3 hete az írónőnk egyszerűen eltűnt a Föld színéről.
Reméljük a legjobbakat hogyléte/holléte felől!
pux:Đ

A Sors útjai-3.fejezet

Már csak az a tudat,hogy Eddy-nek és Apunak szüksége van rám,tartotta bennem a lelket.Iskolába nem jártam,átváltottam magántanulóba.Aput pedig kényszerszabadságra tették,mondván,így semmi hasznát nem veszik.Hát én se igazán.Csak akkor szólal meg,ha nagyon muszáj,a 1,5 hónapos lányát még nem is látta.Itthonról csak akkor megy el,ha épp kimegy Anyuhoz a temetőbe.Tehát mindennap órákat tölt el kint a februári hidegben.Persze én is megszoktam látogatni Anyut,de az más.Oda megyek,beszélgetek vele minden nap,de nem túl sokáig.Nekem itt van Edwardina,ő érte élek most már csak.

-Mindjárt itt vagyok,Törpilla-simítottam végig Edwardina arcán.Az előtérben magamra kaptam a kabátomat és kifutottam a postaládához.Kivettem a leveleket és egy újságot.

-Jó reggelt,Bellatrix!-integetett a fiatal szomszédasszony,és az egy éves kislánya is tellegetett a karjai közt.

-Jó reggelt,Tina!-intettem vissza.-Nahát,Annie,te megint nőttél?-léptem közelebb hozzájuk.

-Igen,úgy tűnik,a kis Annamarie kosaras lesz-puszilta arcon kislányát Tina.-És nálatok?

-Szépen fejlődik-feleltem.-Még egyszer köszönöm a kis ruhákat,Tina!

-Semmiség-mosolygott rám.-Rick hogy van,drágám?-kérdezte halkabban.Megráztam a fejem.

-Semmi változás.Most épp azt fontolgatja,hogy el-e költözzünk.Lehet,hogy igaza van,itt minden rá emlékeztet.Talán más környezetben...könnyebben el fogadná.

-Tudod mit?Gyere velem!-ajánlotta fel a lehetőséget.-Sok barátnőmnek van most kisgyereke,úgyhogy gyerekestől járunk össze.El nem hiszed,mennyi tanácsot tudnak adni gyereknevelés terén.És kikapcsolódhatnál kicsit.

-Hát...ha van öt perced,hogy átöltözzek,szívesen elmegyek-feleltem végül.

-Persze,hogy van,ne bolondozz-mondta és láthatólag örült,hogy vele tartok.-Öltözz csak,addig én összekaparom a babakocsiját Annie-nek-vágott egy vicces fintort.

Befutottam a házba,és villámként termettem a szobámban.Eddy épp a játékoroszlánját markolászta,amit még én kaptam Bella nagyitól egy bárányka társaságában úgy két éves koromban.

-Na,Törpilla,most elmegyünk Tinával és Annie-vel.Örülsz,kis manó?-mosolyogtam rá.

Edwardina,nagy örömömre elmosolyodott,immár másodszor.Kiemeltem a kiságyból és a pelenkázóasztalra tettem.Kicseréltem a pelusát,majd egy halványsárga rugdalózót adtam rá.Olyan volt,mint egy kis angyal.

-Nagyon szeretlek,Edwardina-adtam egy puszit az arcocskájára.-Te vagy a Sorsom.

A foltos póló helyett felvettem egy sötétkék garbót,és a tornacipő helyett egy nőies csizmát,a fekete farmernadrágom maradt.Eddy-t még beletettem az overalljába,majd a karjaim közé vettem és lementem a nappaliba,ahol Eddy babakocsija volt.

Fél óra múlva a kertváros egy másik részén,Baymoonban léptem fel egy ház verandájára.Tina bekopogott.Pár perc múlva egy másik fiatalasszony nyitott ajtót.Láthatóan meglepődött érkezésemen.

-Szia,Dana!Remélem nem baj,hoztam egy újoncot-vigyorgott rá Tina.Néha nem nézném ki belőle,hogy egy kétgyerekes anyuka.

-Semmi baj!Gyertek be,idekint jegesmedvék szaladgálnak-rezzent össze.Először Tina,majd én is bementem a tágas előtérbe.3 fiú szaladt körbe minket,majd visszavonulót fújtak a nappaliban.Dana felakasztotta a kabátunkat,és beinvitált a többiekhez.5 nő és 9 gyerek(velünk együtt 7-11) volt a nappaliszobában.Tina jártasan üdvözölte őket,majd mellém lépett.

-Csajok!Ő itt Bellatrix,a szomszédom és a kishúga,Eddy!

-Sziasztok!-köszöntem.-Köszi,hogy eljöhettem!

-Azt mondtad újonc!-csodálkozott Dana a barátnőjére.

-Biológiailag a húgom.Én nevelem Eddy-t az első perctől kezdve-szólaltam meg végül,miután Tina egy sajnálkozó-kérdő pillantást vetett rám a szeme sarkából.Láttam rajta,hogy erősen töri a fejét valami épkézláb válaszért,amivel nem döf kardot a mellkasomba.

-Hogy-hogy?Hol hagytad anyátokat?-akadt fenn a legidősebbnek tűnő nő szeme.

-Meghalt,mikor Edwardina született-erőltettem teljes higgadtságot az arcomra.Eleget sírtam az utóbbi időben,nem kell,hogy még egyenlőre vadidegenek is összetörve lássanak.

-Részvétünk-ocsúdott fel Dana,majd egy kis idő múlva hozzátette.-Nos,üdv a mamák körében,Bellatrix!

-Trixy-húzódott halvány mosolyra a szám.

Apunak még csak fel sem tűnt,hogy nem voltunk otthon két és fél órán át.Végig a szobájában üldögélt az ablak előtt.Arra lett figyelmes,hogy ahogy bejöttem,sikítottam egyet,mert egy hatalmas pók szaladt el előttem a falon,hál' istennek a házon kívül.

-Mi a baj,Bellatrix?-sietett le a lépcsőn.

-Semmi,Apu,csak egy pók volt-nyugtattam meg.

Szívesen mondtam volna neki,hogy az a baj,hogy nem törődik a lányával.Sőt,ha ezt tenné,még jobb lenne,mint hogy egyáltalán nem vesz róla tudomást.De nem tettem.Hogy miért?Ezt még én magam se tudom megmondani,csak ösztönösen magamban tartom.

-Elmész?-kérdezte,és én azt hittem,menten megüt a guta.

-Nem,most értünk haza.Tina elhívott magával,megismerkedtem a barátnőivel,remek tanácsokat adtak Edwardina neveléséhez-nyomtam meg az utolsó szavakat,de mintha meg se hallotta volna.

-Beszélni szeretnék veled.Ráérsz?-kérdezte,amíg levettem a kabátomat,és a babakocsit is betoltam a nappaliba.

-Mondd-feleltem,és leültem a hintaszékbe,a picivel a karjaimban.

Apu leült velem szemben a fotelba,és a szemét az arcomra függesztette,hogy még véletlenül se nézzen a kicsire.Ez azért már frusztráló volt.

-Hát...gondolkoztam-kezdte,és látszott rajta,hogy nem igazán tudja,hogyan adja elő.

-Ne kerülgesd,Apu,bármi az,mond nyugodtan-vágtam a szavába,mert különben hosszúnak ígérkezett volna.

-Na jó.Szóval oda jutottam,hogy el kéne költöznünk...Itt túl sok minden emlékeztet Hilary-re.És így nehezebben tudom elfogadni a halálát,bevallom-mondta halk hangon.

Edwardina megérezhette Apu feszültségét és bánatát,mert el kezdett nyüszögni.Adtam egy puszit a fejecskéjére,és a szájához tartottam a kisujjamat,amire rögtön rá kapott.Elmosolyodtam.

-És hova gondoltad a költözést-kérdeztem felnézve Apura,aki most a fényképeket lesegette a falon.

Visszafordította a tekintetét az arcomra,majd lehajtotta a fejét.

-Szeretnék visszamenni...Forksba-felelte végül,de még mindig nem nézett rám.

És tudtam,hogy miért.Akkor végleg ott kéne hagynom az MSA-t.De én már számoltam vele az utóbbi egy hónapban,nem is egyszer.S ha úgy vesszük,most se járok már oda.Már beszéltem Ms.Marshall-lal,hogy ha őket nem zavarja a baba jelenléte,akkor legalább a táncórákra be tudnék menni,hisz Edwardina általában alszik,el lenne addig a babakocsijában.De az alap megtartását itthon is meg tudom oldani,és Forksban is megtudnám,bár ott már nyilván kéne iskolába is járnom.

-Rendben-feleltem nyugodt hangon,hisz én is úgy gondoltam,hogy a költözés nem lenne rossz ötlet.-Bár Forksban nem biztos,hogy szükség van gyilkossági nyomozóra...Csak azt mondd meg nekem,miért pont oda?Csak még inkább Anyára emlékeztetne.Miért nem inkább London?

Végre rám nézett.Tengerkék szemeiben az értetlenség csillogott.

-Mert Londonban újra a Wallendorf-klánnal kéne találkoznunk.De őszintén nem értem a reakciódat.Így itt kéne hagynod a MSA-t.Tudom,milyen sokat jelent neked ez a képzés.Nem akarom elvenni tőled ezt a lehetőséget.Kevesen tudnak bejutni,hisz ezzel te is tisztában vagy,de neked sikerült.Nem akarom ezt egy egyszerű forksi gimnáziumi érettségivel zárni.

-Nem veszel el tőlem semmit.És elég lesz az egyszerű forksi gimnáziumi érettségire felkészülni,hogy a te szavaiddal éljek,bár az még,több mint egy év,viszont gyerekem van,ha szabad így foglalkoznom.Edwardinát szinte már a saját lányomnak tekintem...Viszont ő neked is a gyermeked,de ő még csak nem is ismer.Nem csodálkoznék,ha sírásban törne ki,mikor először a kezedbe veszed.Ha eljön az a pillanat-álltam fel a hintaszékből és megindultam a lépcső felé.-Holnap neki állok a költözés intézésének.Maximum két hét és ott leszünk-mondtam,majd felmentem a szobámba.

-Kérem kapcsolják be a biztonsági övet,pár perc múlva megkezdjük a leszállást a Forksi Reptéren.Köszönöm!-mondta be a pilóta.

És pár perc múlva tényleg landoltunk.Furcsa remegés fogott el,ahogy kikapcsoltam az övet,majd megkezdtük a kiszállást.Forks.Hát sikerült.Egy hét alatt.

A baltimore-i házunkat megtartottuk,így azzal nem volt gond.Aput a rendőrség áthelyezte a forksi rendőrséghez,igaz,nem lesz tovább gyilkossági nyomozó,de így is rendőrfőnök-helyettes lesz.Én kiiratkoztam a suliból,az osztálytársaim és Ms.Marshall nagy bánatára.Itt a régi Black házban fogunk lakni,tehát egy újabb probléma,mint a házvásárlás,megoldva.A bútorok közül csak párat hoztunk el,tehát csak magunkat,az egyéb ingóságainkat és a kocsijainkat kellett hoznunk.

A kocsikat két napja előre küldtem,ezek a parkolóban vártak ránk,miután megszereztük a bőröndjeinket.A bútorokat és a dobozolt dolgainkat is elküldtem már,mára rendeltem a kiszállítást a házhoz.

Sajnos Apu még mindig nem vesz tudomást a babáról,de én már megtettem a magam részét,már csak rajta múlik,mi lesz.

Megkerestük az autókat a parkolóban.Nem volt nehéz megtalálni a gyér forgalomban egy kék A5-t és egy ezüst A6-t.Külön mentünk,mindenki a sajátjával,velem Edwardina,aki édesdeden aludt a mózeskosárban.Apu ment előre,ő tudta itt a járást jól.Hiába voltam itt sokat Bella nagyiéknál,annak már öt éve,így nem sok maradt meg a városról bennem.

Nem volt meglepő,hogy megint szemerkélt az eső,hisz ez Forks!Mit is vártam?!Amíg alig haladtunk az úton,feltűnt,hogy nem valami drága kocsikkal mászkál itt a jónép,így kicsit kitűntünk közülük,aminek hatására sokan megbámultak.Zavaró volt.Nem azért,mert nem voltam hozzászokva ahhoz,hogy mindenki engem bámul,hisz ez a színpadon is így volt,főleg szólózáskor.Azért volt zavaró,mert most nem a színpadon voltam,hanem magánemberként a kocsimban.

Pont jókor értünk a házhoz,mert Eddy felkelt és a kajáját követelte.Sajnos még a szomszédok is kint beszélgettek csoportba verődve,és fél percen belül rá is jöttem,miért.Megérkezett a szállítókocsi a holmijainkkal.Beparkoltunk a dupla felhajtóra.Nem volt kedvem kiszállni,de muszáj volt.

Ahogy Apu kiszállt,néhány szomszédasszony "bájosan" vigyorogni kezdett rá.Ezt nem tűrhettem,így én is kipattantam a kocsiból,és vettem rájuk egy szúrós pillantást,amit alig vettek észre.

-Apu,nyitnád az ajtót?Nálad a kulcs-mondtam Apunak,és megkerültem a kocsimat.

Edwardina egyre nyűgösebb lett,így gyorsan kivettem a mózeskosárból,hogy megnyugtassam,de semmit sem értem el vele.

-Öhm,Bellatrix-mondta Apu kisétálva a házból.

-Tessék?-kutakodtam a cumisüveg után.

-Egy kicsit poros oda bent.

-Számítottam rá,öt éve nem járt bent senki-álltam fel.Azt hittem,a szomszédoknak kiesik a szemgolyójuk,mikor megláttak gyerekkel a kezemben.Főleg mikor leültem a lépcsőre megetetni Edwardinát.

-Egyél csak,Törpilla-pusziltam homlokon,és felváltva figyeltem a kicsit és apámat.

Apu a szállítókkal kezdett beszélni,Edwardina pedig mohón itta a tápszeres tejet.Öt perc alatt be is puszilta az összeset,és felnevettem,ahogy elégedetten kezdett rám pislogni.Gyönyörű gyerek volt.Anyánktól ő is örökölte a barna szemeket,apánktól meg a hosszú,fekete szempillákat.Ehhez jött még a baba-kisugárzás,és ellenállhatatlan volt.Eddig bárki megismerte,azonnal beleszeretett.Kivéve Aput,de hát ő még nem is látta...

-Vihetjük a dolgokat,Ms.Wallendorf?-kiabált hozzám az egyik nagydarab szállító.

-Igen,jöjjenek-kiáltottam vissza,majd felálltam és öt év után először,besétáltam a forksi Black házba.

Úgy volt minden,ahogy akkor hagytuk,csak épp sokkal porosabban.A nappaliból a konyhába,onnan az étkezőbe,majd a mosókonyhába mentem.Majd vissza a nappaliba.

-Hova rakjuk,Ms.Wallendorf?-kérdezte ugyanaz a szállító.

-Csak ide,ahol hely van-legyintettem a szabad kezemmel,majd kimentem a házból,mikor Apu is bejött egy dobozzal,mert Edwardina elkezdett köhécselni a poros levegőtől.

Gondoltam,ha már egyszer meresztik a szemüket,lehet beszélni is a szomszédokkal,így megindultam feléjük.

-Jó napot!-köszöntem rájuk,mikor elég közel értem.-Bellatrix Wallendorf vagyok.

-Szia-köszönt vissza egy fiatal lány,talán egy-két évvel idősebb nálam.-Én Cyntia Moore vagyok,ők meg a többi utcabeli-intett a bámuló tömeg felé.-Mi járatban abban a házban?Öt éve nem járt benn a tulaj.

-Tudom,most költözünk be,mi vagyunk a tulajok-feleltem.

Eddy nyűgösködni kezdett kezemben,majd láttam,hogy laposakat is pislog.

-Álmos vagy,Törpilla?-kérdeztem tőle,majd felnéztem Cyntiára.-Nos,örültem.Majd még beszélhetnénk.Viszlát-intettem,és visszasétáltam a kocsimhoz.-Na,kis manó,most itt alszol-mondtam,és kinyitottam az ajtót,majd befektettem a mózeskosárba.

Még kapott egy puszit,és halkan dúdolni kezdtem neki azt az altatódalt,amit Bella nagyitól tanultam.Nagyi egyszer azt mondta,hogy egy angyal írta neki ezt a dalt,és én hittem neki.Lehettem vagy négy éves,és sokáig a vámpírokról és vérfarkasokról szóló történeteit is elhittem.Jacob nagyapa sokszor mondta neki,hogy nem kéne beijesztenie ilyen történetekkel,de azért ő is sokszor mesélt a quileute legendák közül,amelyekben gyakran beszélt a farkasősökről.Szerettem ezeket a történeteket,főleg a jó vámpírokról szólókat.

De olyankor mindig volt valami Bella nagyi szemében,amit akkor még nem értettem,később meg már nem mesélt ilyenekről.

Mire Edwardina elaludt,a dolgok háromnegyedét becipelték a házba,így már nem volt sok dolgom,csak őrizni húgom álmát.A lányom álmát...

MSA:Maryland School of the Arts,Maryland-i Művészeti iskola

A Sors útjai-2.fejezet

-Fogalmam sincs,mit mondhatnék...

-Nekem elég az is,hogy segítesz,Syd.Egyedül...már nem bírnám.

Tenyerembe hajtottam a fejem,úgy éreztem,felrobbanok.Ma van Anyu temetése.Sydney mögém lépett és a vállamra tette kezeit.

-Pihenj egy kicsit,ezt majd én befejezem.Mikor aludtál utoljára?-kérdezte rosszallóan,de hallottam a hangján,hogy fáj neki így látnia.

-Edwardina újszülött,nem alussza át az éjszakát.És amúgy sem tudnék-mondtam felemelve a fejem.-A sötétben folyton azt látom magam előtt,mikor...Abban a nagy csendben Anyu könyörgése visszhangzik...

-Istenkém-simított végig kibomlott hajamon,miközben nyugtatóan mormolt.

-Megvagytok lányok?-kérdezte belépve a konyhába Sam bácsi.

-Amennyire lehet ilyenkor az ember-mondtam,majd fellöktem magam a székről.-Apu?-kérdeztem.

Sam bácsi megrázta a fejét.

-Velem nem áll szóba,csak bámul ki az ablakon.Te beszéltél már vele?

Éreztem,hogy fojtogat a sírás,de lenyeltem.Amúgy is elgyengült lábaim még jobban megremegtek.

-Próbáltam,de mintha a falnak beszélnék...Egyszer szólalt csak meg...Akkor is szobacserét kért.Nem bír bemenni a szobájukba.És...-kicsordult egy könnycsppem.-És mintha Edwardina nem is lenne.Még csak rá se nézett.Azt hiszem...azt hiszem őt okolja...Anyu...Anyu haláláért-zokogtam,és Syd karjai közé vetettem magam.

Syd a hajamt simogatta,de nem mondott semmit.Tudta,hogy a szavak most nem sokat segítenek nekem,és ezért hálás voltam.Ő volt a legjobb barátnőm,mióta betettem a lábam a művészeti iskolába.Mikor kezdtem megnyugodni,felnéztem rájuk.

-Köszönöm-mondtam,és próbáltam ebbe az egy szóba belesűríteni minden hálámat.

-Ugyan mit?-kérdezte Sam bácsi.

-Hogy segítetek.Nem tudtam volna ezt mind elintézni egyedül.

-Az oroszlánrészét így is te csináltad.Én büszke vagyok rá,hogy ilyen erős barátnőm van-mondta Sydney,majd megölelt,jó erősen,és csak utána engedett el.Felkapott egy kupac tányért és elvitte a nappaliba,ahol elrendeztük az ételeket a vendégek fogadására.A bébiőrből sírás hangzott fel.Felsóhajtottam.

-Felkelt,megyek megnézem-mondtam Sam bácsinak,és elindultam az emeletre.

Amíg felértem,kézfejemmel letöröltem arcomról a könnyeimet.Benyitottam Apuék szobájába,vagyis most már az én szobámba.Edwardina teli torokból üvöltött a kiságyában.Pár lépéssel nála termettem és kivettem az ágyból.

-Itt vagyok,Törpilla,itt vagyok- mondtam és ringatni kezdtem.Rögtön elcsendesedett.Nagy,barna szemekkel meredt rám.Áthelyeztem csak az egyik kezembe és a másikkal az arcát cirógattam.Puha,finom bababőre volt,és ahogy az én közelségem őt,az övé is megnyugtatott engem.A kisujjamat oda tartottam a szájához,mint egy cumi gyanánt.Nagyon szerette,ha ezt csinálom.Ilyenkor kis kezecskéivel az enyémhez kapott,és a többi ujjammal játszott.És most is ezt csinálta.Rámosolyogtam.-Lemegyünk Sam bácsihoz és Sydhez,csak előbb tisztába teszlek,rendben,Edwardina?-gügyögtem neki.

Igazán szerettem a nevét.Még Nagyi utolsó kívánsága volt Anyuhoz,hogy ha valaha születik fia,Edward legyen a neve.Sosem jöttem rá,miért,de a Nagyinak ez fontos volt.Így mikor megtudták,hogy Anyu terhes,rögtön meg volt a fiúnév:Edward.Az Edwardina Anyu választása volt azért,hogy ha mégis kislány lenne,legalább egy részeként teljesítse az édesanyja kívánságát.

-Bellatrix,át kéne öltöznünk-mondta Syd visszarántva a valóságba.-Jól vagy?

-Persze,csak elbambultam-mondtam.

A nappaliban ültem az egyik fotelban.Időközben Edwardina elaludt a karjaimban.Felnéztem az álló órára.Tíz órát mutatott,egy óra múlva kezdődik a szertartás.Én és Syd még farmerban és pólóban voltunk,Sam bácsi rögtön öltönyben jött el hozzánk.Felálltam és vigyázva,hogy ne keljen fel,Eddyt a babakocsiba fektettem.Olyan volt,mint egy kisangyal.

-Figyelsz rá?-kérdeztem Sam bácsitól.

-Persze,menjetek nyugodtan-bólintott.

Megindultam a lépcső felé,és Syd szorosan mögöttem jött.Felérve az emeletre még láttam,ahogy Apu becsukja a szobaajtaját.Sokáig nézhettem az ajtót,mert Sydney átkarolta a vállaimat,és behúzott a szobámba.

-Hidd el,biztosan csak időre van szüksége.Ha felkészült rá,megteszi-biztatott Syd.

-Remélem igazad van-vallottam be,majd az ágyhoz sétáltam,amire már ki volt készítve mindkettőnk öltözéke.

Sydney egy fekete nadrágkosztümöt vett fel fehér blúzzal és fekete bokacsizmával.Nagyon jól állt neki,bárcsak ne ilyen alkalom miatt látnám benne.Én egy térdig érő,fekete ruhát vettem fel fekete csipkekardigánnal és fekete csizmával.Az alkalomhoz illő öltözék miatt vettem egy fekete szövetkabátot,amit egy darabig még hordani is fogok még.

Syd az elülső fekete loknijait egy-egy hajtűvel oldalra tűzte.Gondoltam én kontyot csinálok,de annyira remegett a kezem,hogy kiesett a kezemből a hajkefe.A barátnőm gyorsabb volt nálam,így felkapta,és engem pedig leültetett a fésülködőasztalhoz.Nekiállt kifésülni a hajam.

-Mit szeretnél,Trixy?-kérdezte rám nézve a tükörből.

-Kontyot-feleltem elfúló hangon.-Anyu is sokszor megcsinálta a hajam-nevettem fel keserűen.

-Tudom,Bellatrix-felelte nyugodt hangon Sydney.

Néztem egy darabig,hogy szőke tincseimet összefogja,majd kontyot alkot belőle.Nekünk a konty-készítés a vérünkben van a balett miatt.

-Szerinted Anyu helyett jó anyja leszek Edwardinának?-adtam hangot kérdésemnek,ami egy ideje már foglalkoztatott.Sydney befejezte a hajamat,így mellém guggolt,és én arra fordultam a széken ülve.Syd az ő zöld és az én barna szememet összekapcsolva válaszolt:

-Már most is az vagy.Sok anya kevésbé,vagy egyáltalán nem ragaszkodik úgy a vér szerinti gyerekéhez,mint te Edwardinához,a húgodhoz.És ez fordítva is igaz.Edwardina nagyon ragaszkodik hozzád.Még csak egy hetes,de ahogy te az övét,ő is lesi minden rezdülésedet.És ahányszor átvettük tőled,addig nyüsszögött,amíg vissza nem került a te karjaidba.Csak tőled fogad el ételt,és nem alszik el,ha nem vagy a közelében.Te talán még nem érzed,hisz annyi minden szakadt a nyakadba,de külső szemlélőként elmondhatom,hogy ami közted és Edwardina között van,az az igazi anya-gyermek kapcsolat.

Láttam a szemében,hogy komolyan gondolja,és nem csak nyugtató-szövegként mondja el ezt nekem.Hálás voltam érte.

-Köszönöm,hogy a barátnőm vagy!-borultam Sydney nyakába.

-Én köszönöm,hogy a barátnőd lehetek!-ölelt vissza.

Kopogás érkezett az ajtótól.

-Gyere-mondtam kicsit hangosabban.

Sam bácsi dugta be a fejét,majd jobban kitárta az ajtót,és beljebb lépett.

-Sydney,itt vannak a szüleid.Indulnunk kéne,Bellatrix-mondta csendesen.

-Csak egy perc-mondtam és kibontakoztam Syd öleléséből.

Visszafordultam a fésülködőasztalhoz,és kutakodni kezdtem az ékszeresdobozomban.Meg is találtam,amit kerestem.Egy vékony ezüst lánc,amelyen kecses ezüst kereszt-medál lógott.

-Segítenél?-kérdeztem Sydney-től,felmutatva a nyakláncot.

Bólintott,majd elvette tőlem és a nyakamba akasztotta.Megfogtam a keresztet.Még Anyutól kaptam 13 éves koromban.Ő pedig az ő anyukájától,aki egy számára fontos személytől,akit mindig csak az Angyalként emlegetett.

-Most már mehetünk-mondtam és felálltam.

A barátnőm lement a szüleihez,Sam bácsi pedig követte.Én bementem Apuhoz.Állt az ablak előtt,és nézte az eget,de nem szólt egy szót sem.

-Mennünk kell-mondtam halkan.

Apu egy szó nélkül elindult,szemében hatalmas mértékű fájdalom tükröződött.Egymásba karolva mentünk le a földszintre,ahol a többiek ránk vártak.Edwardina még mindig aludt a babakocsiban,és Mrs.Stewart,Sydney édesanyja gyönyörködött benne.Apu segített felvenni a kabátomat,de még csak egy pillantást se vetett a másik lányára.

Sydney a szüleivel ment,mi pedig Sam bácsi kocsijával.Amint kiléptünk a házból,Apu beszállt a kocsiba,és Sam bácsi és Mr.Stewart segített nekem Edwardinával.

-Elmondta Sydney,mi van Rick-kel,sajnálom lányom-mondta Mrs.Stewart.

-Köszönöm,Mrs.Stewart-motyogtam,majd beszálltam az autóba.

A temető tele volt emberekkel,mire odaértünk.Ott volt az osztályom,tanárok,az igazgatónő,és azok,akiket Anyu tanított.Anyu zenetanárnő volt a Marylanden.

A gyászjelentésben külön kértem,hogy a részvét-nyilvánítást mellőzzék,mert anélkül is elég nehéz volt végigcsinálni a temetést.

Szerencsére Edwardina végigaludta a szertartást.Én Apu vállára hajtott fejjel zokogtam,amíg a pap elmondta a beszédét.Apu is,és mások is jócskán könnyeztek.Anyu nagyon jó,szeretetre méltó ember volt.

Mindenki egy szál fehér rózsát dobott a sírba,én és Apu viszont liliomot,mert az volt Anyu kedvence.

-Szeretlek,Anyu-zokogtam.

Már alig voltak a több száz emberből.Csak azok maradtak,akik jöttek utána hozzánk,de tapintatosan ők is arrébb vonultak.Már Apu is elindult feléjük,én kértem,hogy hadd maradjak egy kicsit egyedül.

-Megígértem,hogy vigyázok rájuk,és ezt be is tartom.Felnevelem Edwardinát,bármi áron!Esküszöm a sírodra,hogy vele leszek mindig,amíg élek és szüksége van rám!És Apunak is segítek.Nagyon hiányzol,szükségem lenne rád-szipogtam.-De bármit is szán nekem a Sors,a kicsiért mindig kitartok!Szeretlek,Anyu,nagyon szeretlek!-Majd elindultam Sydney és Eddy felé.

A Sors útjai-1.fejezet

-Nem jó,Ryan,magasabbra emeld!Még egyszer,gyerünk!-mondata Ms.Marshall.

Mi félre álltunk,amíg Ryant,az új fiút tanítja be a koreográfiánkra.Mi már két hónapja gyakorlunk,de Ryan csak múlthéten jött a mi sulinkba San Francisco-ból.

Én Bellatrix Wallendorf vagyok,17 éves,és jelenleg a Maryland-i Művészeti Iskolában tanulok tánc szakon.Anyu most várja a kistestvéremet,de fogalmam sincs hogy fiú vagy lány lesz-e,mert Apuval úgy döntöttek,hogy meglepetést szeretnének.

Mobil csörgés.Ez az enyém,csak akkor hívnának ilyenkor,ha valami fontos dolog történt.Gyorsan kikaptam a táskámból a telefont és a fülemhez emeltem.

-Igen?-szóltam bele.

-Szia,Bellatrix,én vagyok,Apu-szólt bele nagyon ideges hangon Apu.-Gyere be a kórházba,most viszik anyádat,elfojt a magzatvíz.

-Rögtön indulok.Sietek ahogy tudok,csak nyugi!Szeretlek Apu!-mondtam és letettem a telefont,majd abban a pillanatban magamra kaptam a szoknyámat,a csizmát és a pulcsimat,miközben magyarázkodtam.

-Mennem kell,Anyunál beindult a szülés.Viszlát,Ms.Marshall,sziasztok!-mondtam,amíg a kabátomat és a táskámat is magamra kanyarítottam.

-Üdvözlöm anyukádat-mondta Ms.Marshall.

Kivágtattam az épületből,bepattantam a kocsimba,és amilyen gyorsan csak tudtam,a kórházhoz hajtottam.A mentő is épp akkor futott be,hisz a házunk jóval arrébb van.Gyorsan oda szaladtam.

-Anyu-kiáltottam fel,ahogy kiemelték a mentőautóból.

-Szia,Trixy!-mosolygott rám Anyu.-Na,most döntsd még el gyorsan,Edward vagy Edwardina?Auu!...Azt hiszem Edward lesz!

-Rendben,Hilary,akkor Edward.Legalább meglesz anyád kívánsága-mondta Apu,amíg megfogta Anyu egyik kezét,míg én a másik oldalon a másikat.

Egyre gyorsabban tolták az ápolók,be egy kórterembe,amíg befutott Anyu nőgyógyásza is.

-Mikor folyt el a magzatvíz?-kérdezte a doktor.

-Úgy tizenöt-húsz perce-mondta Apu,de le nem vette Anyu arcáról a szemeit.

-Rendben,akkor itt az ideje.Teljesen kitágult-mondta,amíg levette a gumikesztyűjét.

Anyu egyre jobban zihált,és a szeme is megtelt könnyel.Azt se tudtam,mit tegyek,pedig már ezerszer lejátszottam magamban a helyzetet,de ez teljesen más volt.

-Trixy,drágám-mondta Anyu,de a hangja rekedtes volt.

-Itt vagyok Anyu-mondtam és végigsimítottam az arcán.

-Kicsim,vigyázz apádra és a testvéredre,kérlek!-mondta és megszorította a kezemet.

-Miért mondod ezt Anyu?Nem lesz semmi gond,egy hét és otthon leszünk mind a négyen-mondtam,de akaratom ellenére kicsordult egy könnycsepp a szememből.

-Csak egy megérzés,drágám,de kérlek ígérd meg,hogy bármi lesz,vigyázol ráj...Ahh-sikított fel,és egyre több könnycsepp hagyta el mindhármunk szemét.

Láttam Apun,hogy nem tud mit mondani,de folyamatosan simogatta Anyu kézfejét.Az ápolók újra elkezdték gurítani,de most a műtők felé.Futottam az ágy mellett,még mindig Anyu kezét szorongatva.

-Ígérd meg,Trixy!-kérlelt Anyu.

-Ígérem-mondtam csak hogy megnyugodjon.-Szeretlek,Anyu,nagyon!

-Nem jöhetnek be!-mondta az egyik nővér,így kénytelen voltam elengedni Anyu kezét,míg Apu még megcsókolta,és ő is lassított.

-Nem lesz baj-mondtam Apunak,de nem hittem el még én magam se.

Elfogott egy baljós érzés,ami nyilván már korábban Anyut is.Még sose láttam így viselkedni.Teljesen könyörgő lett a hangja,mintha attól félne,többé egyikünket se látna.Ekkor még nem sejtettem,mennyire igaza volt.

Csak telt az idő,de senki nem mondott nekünk egy szót sem.Ahányszor kijött egy ápoló,nem mondott semmit,de mindig egy újabb ápolóval vagy épp orvossal tért vissza a műtőbe.Már nagyon ideges voltam,amikor babasírásra lettem figyelmes Anyu sikításai mellett.Már kezdett csöndesedni a kórház,kint már besötétedett.Ekkor jött meg Apu jó barátja,Sam bácsi.

-Na mi van?Mit mondanak?Még mindig bent vannak?-zúdította ránk a kérdéseit.

-Nem mondanak nekünk egy szót sem,pedig már órák óta bent vannak.Nem tudom mi történhetett-mondta Apu.Sam bácsi vállon veregette.

Ránéztem az órára,legalább milliomodszorra,mióta itt vagyunk.

-Pontosabban négy órája vannak bent-mondtam elhaló hangon.

Ekkor kilépett az orvos.

-Mr.Wallendorf-mondta,amíg hozzánk sétált.

Azonnal felpattantunk ülőhelyzetünkből.

-Egészséges kislánya született-mondta az orvos,de a hangja túl hivatalos volt.

-De?-kérdeztem remegve.

-Mrs.Wallendorf...Az agyában megpattant egy ér a szülés közbeni erőlködésben.Sajnálom,de nem tudtunk rajta segíteni,életét vesztette.Részvétem.

Fel sem fogtam másodpercekig,amit mondott.Majd mikor tudatosult,nekidőltem a falnak és lecsúsztam ülőhelyzetbe,amíg a könnyeim megállíthatatlanul peregni kezdtek.

-Nem,nem az nem lehet,teljesen egészséges volt,nem volt semmi baj az agyával,ő nem...-az utolsó szavakat mar üvöltötte Apu,miközben az ő arcát is könnyek áztatták.

Hát igaza volt Anyunak,ezért kérte,hogy vigyázzak rájuk,bármi történne.De miért most?Miért ő?Hisz oly fiatal volt még.Annyira örült,mikor megtudta,hogy gyereket vár.Erre elveszik tőle ezt az örömet.

-Miért pont őt,Istenem,miért?-zokogtam.

A Sors útjai-Prológus

Egyszer irodalom órán elemeznem kellett egy idézetet Dean Ray Koontz-tól."Az egyik másodpercben még minden szép és jó, ám az óramutató arrébb kettyen, és a jövő már nem a lehetőségek és a csodák gyönyörű parkja, mint korábban, hanem kínzókamra, amelyben csak az örökre letűnt múlt néhány emléke adhat erőt a túléléshez."Akkoriban nem értettem,mi is kar ez lenni.És különben is!Kit érdekel egy hülye idézet valami ismeretlen hapsitól,mikor ott ül a teremben egy nagyon helyes srác,akit rá kéne venned,hogy segítsen gyakorolni,míg a táncpartnered fel nem épül?!
Most viszont tudom,mit akart Koonzt ezzel a szöveggel.Hisz jómagam is pontosan így éreztem.Az ember azt hiszi,az élete tökéletes.Aztán jön valami borzasztó,és mintha már nem is te lennél.Az életed egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozik,ahogy te magad is.Aztán rájössz,hogy a változást okozó dolog szörnyű,de ami utána következik,azért még ezt is el tudod viselni.
Hisz mindenki az igaz szerelemről álmodik,nem?!A kislánytól a felnőtt nőig mindenki vár a saját szőke hercegére fehér lovon.Némelyikünk életébe el is jön.Nem mindig olyan formában,mint várjuk,de ott van Neked.És akkor komolyan elgondolkodsz rajta,vajon tényleg Neked szánta a Sors a herceget?Valóban a Te herceged?És igen.Valami meggyőz,hogy igen,Ő valóban a Te másik feled.
És akkor bumm...
Újra a szakadék mélyén találod magad,egyedül.Van valaki veled,aki számít Rád.Hisz annyira szüksége van Rád!És igen,érte újra próbálsz felkapaszkodni.És ha sikerül is,csak a mély pereméig jutsz.Csupán azért nem tudsz visszazuhanni,mert az emlékek,mint cérnaszálak,odafent tartanak...
Ez a Sors útjai.