A Sors útjai-2.fejezet

-Fogalmam sincs,mit mondhatnék...

-Nekem elég az is,hogy segítesz,Syd.Egyedül...már nem bírnám.

Tenyerembe hajtottam a fejem,úgy éreztem,felrobbanok.Ma van Anyu temetése.Sydney mögém lépett és a vállamra tette kezeit.

-Pihenj egy kicsit,ezt majd én befejezem.Mikor aludtál utoljára?-kérdezte rosszallóan,de hallottam a hangján,hogy fáj neki így látnia.

-Edwardina újszülött,nem alussza át az éjszakát.És amúgy sem tudnék-mondtam felemelve a fejem.-A sötétben folyton azt látom magam előtt,mikor...Abban a nagy csendben Anyu könyörgése visszhangzik...

-Istenkém-simított végig kibomlott hajamon,miközben nyugtatóan mormolt.

-Megvagytok lányok?-kérdezte belépve a konyhába Sam bácsi.

-Amennyire lehet ilyenkor az ember-mondtam,majd fellöktem magam a székről.-Apu?-kérdeztem.

Sam bácsi megrázta a fejét.

-Velem nem áll szóba,csak bámul ki az ablakon.Te beszéltél már vele?

Éreztem,hogy fojtogat a sírás,de lenyeltem.Amúgy is elgyengült lábaim még jobban megremegtek.

-Próbáltam,de mintha a falnak beszélnék...Egyszer szólalt csak meg...Akkor is szobacserét kért.Nem bír bemenni a szobájukba.És...-kicsordult egy könnycsppem.-És mintha Edwardina nem is lenne.Még csak rá se nézett.Azt hiszem...azt hiszem őt okolja...Anyu...Anyu haláláért-zokogtam,és Syd karjai közé vetettem magam.

Syd a hajamt simogatta,de nem mondott semmit.Tudta,hogy a szavak most nem sokat segítenek nekem,és ezért hálás voltam.Ő volt a legjobb barátnőm,mióta betettem a lábam a művészeti iskolába.Mikor kezdtem megnyugodni,felnéztem rájuk.

-Köszönöm-mondtam,és próbáltam ebbe az egy szóba belesűríteni minden hálámat.

-Ugyan mit?-kérdezte Sam bácsi.

-Hogy segítetek.Nem tudtam volna ezt mind elintézni egyedül.

-Az oroszlánrészét így is te csináltad.Én büszke vagyok rá,hogy ilyen erős barátnőm van-mondta Sydney,majd megölelt,jó erősen,és csak utána engedett el.Felkapott egy kupac tányért és elvitte a nappaliba,ahol elrendeztük az ételeket a vendégek fogadására.A bébiőrből sírás hangzott fel.Felsóhajtottam.

-Felkelt,megyek megnézem-mondtam Sam bácsinak,és elindultam az emeletre.

Amíg felértem,kézfejemmel letöröltem arcomról a könnyeimet.Benyitottam Apuék szobájába,vagyis most már az én szobámba.Edwardina teli torokból üvöltött a kiságyában.Pár lépéssel nála termettem és kivettem az ágyból.

-Itt vagyok,Törpilla,itt vagyok- mondtam és ringatni kezdtem.Rögtön elcsendesedett.Nagy,barna szemekkel meredt rám.Áthelyeztem csak az egyik kezembe és a másikkal az arcát cirógattam.Puha,finom bababőre volt,és ahogy az én közelségem őt,az övé is megnyugtatott engem.A kisujjamat oda tartottam a szájához,mint egy cumi gyanánt.Nagyon szerette,ha ezt csinálom.Ilyenkor kis kezecskéivel az enyémhez kapott,és a többi ujjammal játszott.És most is ezt csinálta.Rámosolyogtam.-Lemegyünk Sam bácsihoz és Sydhez,csak előbb tisztába teszlek,rendben,Edwardina?-gügyögtem neki.

Igazán szerettem a nevét.Még Nagyi utolsó kívánsága volt Anyuhoz,hogy ha valaha születik fia,Edward legyen a neve.Sosem jöttem rá,miért,de a Nagyinak ez fontos volt.Így mikor megtudták,hogy Anyu terhes,rögtön meg volt a fiúnév:Edward.Az Edwardina Anyu választása volt azért,hogy ha mégis kislány lenne,legalább egy részeként teljesítse az édesanyja kívánságát.

-Bellatrix,át kéne öltöznünk-mondta Syd visszarántva a valóságba.-Jól vagy?

-Persze,csak elbambultam-mondtam.

A nappaliban ültem az egyik fotelban.Időközben Edwardina elaludt a karjaimban.Felnéztem az álló órára.Tíz órát mutatott,egy óra múlva kezdődik a szertartás.Én és Syd még farmerban és pólóban voltunk,Sam bácsi rögtön öltönyben jött el hozzánk.Felálltam és vigyázva,hogy ne keljen fel,Eddyt a babakocsiba fektettem.Olyan volt,mint egy kisangyal.

-Figyelsz rá?-kérdeztem Sam bácsitól.

-Persze,menjetek nyugodtan-bólintott.

Megindultam a lépcső felé,és Syd szorosan mögöttem jött.Felérve az emeletre még láttam,ahogy Apu becsukja a szobaajtaját.Sokáig nézhettem az ajtót,mert Sydney átkarolta a vállaimat,és behúzott a szobámba.

-Hidd el,biztosan csak időre van szüksége.Ha felkészült rá,megteszi-biztatott Syd.

-Remélem igazad van-vallottam be,majd az ágyhoz sétáltam,amire már ki volt készítve mindkettőnk öltözéke.

Sydney egy fekete nadrágkosztümöt vett fel fehér blúzzal és fekete bokacsizmával.Nagyon jól állt neki,bárcsak ne ilyen alkalom miatt látnám benne.Én egy térdig érő,fekete ruhát vettem fel fekete csipkekardigánnal és fekete csizmával.Az alkalomhoz illő öltözék miatt vettem egy fekete szövetkabátot,amit egy darabig még hordani is fogok még.

Syd az elülső fekete loknijait egy-egy hajtűvel oldalra tűzte.Gondoltam én kontyot csinálok,de annyira remegett a kezem,hogy kiesett a kezemből a hajkefe.A barátnőm gyorsabb volt nálam,így felkapta,és engem pedig leültetett a fésülködőasztalhoz.Nekiállt kifésülni a hajam.

-Mit szeretnél,Trixy?-kérdezte rám nézve a tükörből.

-Kontyot-feleltem elfúló hangon.-Anyu is sokszor megcsinálta a hajam-nevettem fel keserűen.

-Tudom,Bellatrix-felelte nyugodt hangon Sydney.

Néztem egy darabig,hogy szőke tincseimet összefogja,majd kontyot alkot belőle.Nekünk a konty-készítés a vérünkben van a balett miatt.

-Szerinted Anyu helyett jó anyja leszek Edwardinának?-adtam hangot kérdésemnek,ami egy ideje már foglalkoztatott.Sydney befejezte a hajamat,így mellém guggolt,és én arra fordultam a széken ülve.Syd az ő zöld és az én barna szememet összekapcsolva válaszolt:

-Már most is az vagy.Sok anya kevésbé,vagy egyáltalán nem ragaszkodik úgy a vér szerinti gyerekéhez,mint te Edwardinához,a húgodhoz.És ez fordítva is igaz.Edwardina nagyon ragaszkodik hozzád.Még csak egy hetes,de ahogy te az övét,ő is lesi minden rezdülésedet.És ahányszor átvettük tőled,addig nyüsszögött,amíg vissza nem került a te karjaidba.Csak tőled fogad el ételt,és nem alszik el,ha nem vagy a közelében.Te talán még nem érzed,hisz annyi minden szakadt a nyakadba,de külső szemlélőként elmondhatom,hogy ami közted és Edwardina között van,az az igazi anya-gyermek kapcsolat.

Láttam a szemében,hogy komolyan gondolja,és nem csak nyugtató-szövegként mondja el ezt nekem.Hálás voltam érte.

-Köszönöm,hogy a barátnőm vagy!-borultam Sydney nyakába.

-Én köszönöm,hogy a barátnőd lehetek!-ölelt vissza.

Kopogás érkezett az ajtótól.

-Gyere-mondtam kicsit hangosabban.

Sam bácsi dugta be a fejét,majd jobban kitárta az ajtót,és beljebb lépett.

-Sydney,itt vannak a szüleid.Indulnunk kéne,Bellatrix-mondta csendesen.

-Csak egy perc-mondtam és kibontakoztam Syd öleléséből.

Visszafordultam a fésülködőasztalhoz,és kutakodni kezdtem az ékszeresdobozomban.Meg is találtam,amit kerestem.Egy vékony ezüst lánc,amelyen kecses ezüst kereszt-medál lógott.

-Segítenél?-kérdeztem Sydney-től,felmutatva a nyakláncot.

Bólintott,majd elvette tőlem és a nyakamba akasztotta.Megfogtam a keresztet.Még Anyutól kaptam 13 éves koromban.Ő pedig az ő anyukájától,aki egy számára fontos személytől,akit mindig csak az Angyalként emlegetett.

-Most már mehetünk-mondtam és felálltam.

A barátnőm lement a szüleihez,Sam bácsi pedig követte.Én bementem Apuhoz.Állt az ablak előtt,és nézte az eget,de nem szólt egy szót sem.

-Mennünk kell-mondtam halkan.

Apu egy szó nélkül elindult,szemében hatalmas mértékű fájdalom tükröződött.Egymásba karolva mentünk le a földszintre,ahol a többiek ránk vártak.Edwardina még mindig aludt a babakocsiban,és Mrs.Stewart,Sydney édesanyja gyönyörködött benne.Apu segített felvenni a kabátomat,de még csak egy pillantást se vetett a másik lányára.

Sydney a szüleivel ment,mi pedig Sam bácsi kocsijával.Amint kiléptünk a házból,Apu beszállt a kocsiba,és Sam bácsi és Mr.Stewart segített nekem Edwardinával.

-Elmondta Sydney,mi van Rick-kel,sajnálom lányom-mondta Mrs.Stewart.

-Köszönöm,Mrs.Stewart-motyogtam,majd beszálltam az autóba.

A temető tele volt emberekkel,mire odaértünk.Ott volt az osztályom,tanárok,az igazgatónő,és azok,akiket Anyu tanított.Anyu zenetanárnő volt a Marylanden.

A gyászjelentésben külön kértem,hogy a részvét-nyilvánítást mellőzzék,mert anélkül is elég nehéz volt végigcsinálni a temetést.

Szerencsére Edwardina végigaludta a szertartást.Én Apu vállára hajtott fejjel zokogtam,amíg a pap elmondta a beszédét.Apu is,és mások is jócskán könnyeztek.Anyu nagyon jó,szeretetre méltó ember volt.

Mindenki egy szál fehér rózsát dobott a sírba,én és Apu viszont liliomot,mert az volt Anyu kedvence.

-Szeretlek,Anyu-zokogtam.

Már alig voltak a több száz emberből.Csak azok maradtak,akik jöttek utána hozzánk,de tapintatosan ők is arrébb vonultak.Már Apu is elindult feléjük,én kértem,hogy hadd maradjak egy kicsit egyedül.

-Megígértem,hogy vigyázok rájuk,és ezt be is tartom.Felnevelem Edwardinát,bármi áron!Esküszöm a sírodra,hogy vele leszek mindig,amíg élek és szüksége van rám!És Apunak is segítek.Nagyon hiányzol,szükségem lenne rád-szipogtam.-De bármit is szán nekem a Sors,a kicsiért mindig kitartok!Szeretlek,Anyu,nagyon szeretlek!-Majd elindultam Sydney és Eddy felé.

A Sors útjai-1.fejezet

-Nem jó,Ryan,magasabbra emeld!Még egyszer,gyerünk!-mondata Ms.Marshall.

Mi félre álltunk,amíg Ryant,az új fiút tanítja be a koreográfiánkra.Mi már két hónapja gyakorlunk,de Ryan csak múlthéten jött a mi sulinkba San Francisco-ból.

Én Bellatrix Wallendorf vagyok,17 éves,és jelenleg a Maryland-i Művészeti Iskolában tanulok tánc szakon.Anyu most várja a kistestvéremet,de fogalmam sincs hogy fiú vagy lány lesz-e,mert Apuval úgy döntöttek,hogy meglepetést szeretnének.

Mobil csörgés.Ez az enyém,csak akkor hívnának ilyenkor,ha valami fontos dolog történt.Gyorsan kikaptam a táskámból a telefont és a fülemhez emeltem.

-Igen?-szóltam bele.

-Szia,Bellatrix,én vagyok,Apu-szólt bele nagyon ideges hangon Apu.-Gyere be a kórházba,most viszik anyádat,elfojt a magzatvíz.

-Rögtön indulok.Sietek ahogy tudok,csak nyugi!Szeretlek Apu!-mondtam és letettem a telefont,majd abban a pillanatban magamra kaptam a szoknyámat,a csizmát és a pulcsimat,miközben magyarázkodtam.

-Mennem kell,Anyunál beindult a szülés.Viszlát,Ms.Marshall,sziasztok!-mondtam,amíg a kabátomat és a táskámat is magamra kanyarítottam.

-Üdvözlöm anyukádat-mondta Ms.Marshall.

Kivágtattam az épületből,bepattantam a kocsimba,és amilyen gyorsan csak tudtam,a kórházhoz hajtottam.A mentő is épp akkor futott be,hisz a házunk jóval arrébb van.Gyorsan oda szaladtam.

-Anyu-kiáltottam fel,ahogy kiemelték a mentőautóból.

-Szia,Trixy!-mosolygott rám Anyu.-Na,most döntsd még el gyorsan,Edward vagy Edwardina?Auu!...Azt hiszem Edward lesz!

-Rendben,Hilary,akkor Edward.Legalább meglesz anyád kívánsága-mondta Apu,amíg megfogta Anyu egyik kezét,míg én a másik oldalon a másikat.

Egyre gyorsabban tolták az ápolók,be egy kórterembe,amíg befutott Anyu nőgyógyásza is.

-Mikor folyt el a magzatvíz?-kérdezte a doktor.

-Úgy tizenöt-húsz perce-mondta Apu,de le nem vette Anyu arcáról a szemeit.

-Rendben,akkor itt az ideje.Teljesen kitágult-mondta,amíg levette a gumikesztyűjét.

Anyu egyre jobban zihált,és a szeme is megtelt könnyel.Azt se tudtam,mit tegyek,pedig már ezerszer lejátszottam magamban a helyzetet,de ez teljesen más volt.

-Trixy,drágám-mondta Anyu,de a hangja rekedtes volt.

-Itt vagyok Anyu-mondtam és végigsimítottam az arcán.

-Kicsim,vigyázz apádra és a testvéredre,kérlek!-mondta és megszorította a kezemet.

-Miért mondod ezt Anyu?Nem lesz semmi gond,egy hét és otthon leszünk mind a négyen-mondtam,de akaratom ellenére kicsordult egy könnycsepp a szememből.

-Csak egy megérzés,drágám,de kérlek ígérd meg,hogy bármi lesz,vigyázol ráj...Ahh-sikított fel,és egyre több könnycsepp hagyta el mindhármunk szemét.

Láttam Apun,hogy nem tud mit mondani,de folyamatosan simogatta Anyu kézfejét.Az ápolók újra elkezdték gurítani,de most a műtők felé.Futottam az ágy mellett,még mindig Anyu kezét szorongatva.

-Ígérd meg,Trixy!-kérlelt Anyu.

-Ígérem-mondtam csak hogy megnyugodjon.-Szeretlek,Anyu,nagyon!

-Nem jöhetnek be!-mondta az egyik nővér,így kénytelen voltam elengedni Anyu kezét,míg Apu még megcsókolta,és ő is lassított.

-Nem lesz baj-mondtam Apunak,de nem hittem el még én magam se.

Elfogott egy baljós érzés,ami nyilván már korábban Anyut is.Még sose láttam így viselkedni.Teljesen könyörgő lett a hangja,mintha attól félne,többé egyikünket se látna.Ekkor még nem sejtettem,mennyire igaza volt.

Csak telt az idő,de senki nem mondott nekünk egy szót sem.Ahányszor kijött egy ápoló,nem mondott semmit,de mindig egy újabb ápolóval vagy épp orvossal tért vissza a műtőbe.Már nagyon ideges voltam,amikor babasírásra lettem figyelmes Anyu sikításai mellett.Már kezdett csöndesedni a kórház,kint már besötétedett.Ekkor jött meg Apu jó barátja,Sam bácsi.

-Na mi van?Mit mondanak?Még mindig bent vannak?-zúdította ránk a kérdéseit.

-Nem mondanak nekünk egy szót sem,pedig már órák óta bent vannak.Nem tudom mi történhetett-mondta Apu.Sam bácsi vállon veregette.

Ránéztem az órára,legalább milliomodszorra,mióta itt vagyunk.

-Pontosabban négy órája vannak bent-mondtam elhaló hangon.

Ekkor kilépett az orvos.

-Mr.Wallendorf-mondta,amíg hozzánk sétált.

Azonnal felpattantunk ülőhelyzetünkből.

-Egészséges kislánya született-mondta az orvos,de a hangja túl hivatalos volt.

-De?-kérdeztem remegve.

-Mrs.Wallendorf...Az agyában megpattant egy ér a szülés közbeni erőlködésben.Sajnálom,de nem tudtunk rajta segíteni,életét vesztette.Részvétem.

Fel sem fogtam másodpercekig,amit mondott.Majd mikor tudatosult,nekidőltem a falnak és lecsúsztam ülőhelyzetbe,amíg a könnyeim megállíthatatlanul peregni kezdtek.

-Nem,nem az nem lehet,teljesen egészséges volt,nem volt semmi baj az agyával,ő nem...-az utolsó szavakat mar üvöltötte Apu,miközben az ő arcát is könnyek áztatták.

Hát igaza volt Anyunak,ezért kérte,hogy vigyázzak rájuk,bármi történne.De miért most?Miért ő?Hisz oly fiatal volt még.Annyira örült,mikor megtudta,hogy gyereket vár.Erre elveszik tőle ezt az örömet.

-Miért pont őt,Istenem,miért?-zokogtam.

A Sors útjai-Prológus

Egyszer irodalom órán elemeznem kellett egy idézetet Dean Ray Koontz-tól."Az egyik másodpercben még minden szép és jó, ám az óramutató arrébb kettyen, és a jövő már nem a lehetőségek és a csodák gyönyörű parkja, mint korábban, hanem kínzókamra, amelyben csak az örökre letűnt múlt néhány emléke adhat erőt a túléléshez."Akkoriban nem értettem,mi is kar ez lenni.És különben is!Kit érdekel egy hülye idézet valami ismeretlen hapsitól,mikor ott ül a teremben egy nagyon helyes srác,akit rá kéne venned,hogy segítsen gyakorolni,míg a táncpartnered fel nem épül?!
Most viszont tudom,mit akart Koonzt ezzel a szöveggel.Hisz jómagam is pontosan így éreztem.Az ember azt hiszi,az élete tökéletes.Aztán jön valami borzasztó,és mintha már nem is te lennél.Az életed egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozik,ahogy te magad is.Aztán rájössz,hogy a változást okozó dolog szörnyű,de ami utána következik,azért még ezt is el tudod viselni.
Hisz mindenki az igaz szerelemről álmodik,nem?!A kislánytól a felnőtt nőig mindenki vár a saját szőke hercegére fehér lovon.Némelyikünk életébe el is jön.Nem mindig olyan formában,mint várjuk,de ott van Neked.És akkor komolyan elgondolkodsz rajta,vajon tényleg Neked szánta a Sors a herceget?Valóban a Te herceged?És igen.Valami meggyőz,hogy igen,Ő valóban a Te másik feled.
És akkor bumm...
Újra a szakadék mélyén találod magad,egyedül.Van valaki veled,aki számít Rád.Hisz annyira szüksége van Rád!És igen,érte újra próbálsz felkapaszkodni.És ha sikerül is,csak a mély pereméig jutsz.Csupán azért nem tudsz visszazuhanni,mert az emlékek,mint cérnaszálak,odafent tartanak...
Ez a Sors útjai.